Az életközepi válság zsákutcái (2. rész)

Az életközepi válság általános jelenség, hiszen előbb vagy utóbb mindannyian szembesülünk életünk végességével, így azzal is, hogy a lehetőségeink folyamatosan szűkülnek az idő előrehaladtával. Ez a felismerés nehéz érzéseket hozhat, ami rátelepszik a mindennapok megéléseire (lásd az előző cikkben). Az életközepi válság nem feltételül jelenik meg megakasztó krízisként, de egy olyan belső feszültséget okoz, mely akár tudatosul akár nem, nyomot hagy a boldogságérzetünkön. Hogy hogyan dolgozunk ezzel az érzéssel mindenkinél különböző. Vannak olyan utak, melyek eredményeként ismét felfelé ívelő boldogságérzetet élhetünk meg. Kiteljesedést, identitásunk megszilárdulását megerősödését. És vannak kevésbé sikeres próbálkozások is. Judith Viorst (2002) azokat a menekülési utakat kutatta és rendszerezte, melyeket általánosságban sikertelen kitörési kísérletként értékelhetünk. Melyek ezek?

Első a tagadás, mely nem más, mint a testi-lelki változások teljes figyelmen kívül hagyása, a teljesítőképesség folyamatos csökkenésének elrejtése. Ilyenkor jelennek meg például az extrém fogyókúrák, az erőn felül kitűzött sport teljesítmények. A tagadás egy formája az is, amikor a munkahelyünkön, vagy a baráti körünkben olyan jelenséggel találkozunk, hogy valaki erejét és teljesítőképességét felülmúló vállalásokkal igyekszik folyamatosan bizonyítani fáradhatatlanságát önmagának és környezetének.

A második kategória, az ún. érvénytelenítés. Ide tartoznak a hirtelen felrúgott házasságok, új szerelem, félresöpört karrier, újrakezdett élet. Bármilyen új és nagy vállalkozás, melynek az lehet a pszichológiai ígérete, hogy minden újra kezdhető, az élet végessége kitolható.

A harmadik, szintén jól megfigyelhető menekülési útvonal az ún. anitaging, mely esetén a törekvések középpontjába a szépítés, fiatalítás, az életkor maradandó nyomainak eltüntetése kerül. Ez azonban egy nagyon széles spektrum, amire hatással vannak a társadalmi elvárások, a média hatásai, a kereskedelem felől érkező nyomás. Így, ha a sikertelen megoldási kísérleteket keressük semmiképpen ne az őszülő haj festésére vagy a rendszeres mértékletes mozgásra gondoljunk, hanem a szépészeti beavatkozások és a szépség megőrzésére fordított aránytalan lelki és anyagi erőforrásfelhasználás jusson eszünkbe.

Viorst rendszerében a fennmaradó két kategória kevésbé látványosan jelenik meg a külvilág felé. Úgy látja, hogy a végesség és a korlátok felismerése olyan lelki folyamatokat indíthat el, melyek teret engednek a kiégésnek, az addíciók kialakulásának. A megoldhatatlanság érzése depresszív irányba viheti a lelki folyamatokat.

Ebben a rendszerben nehezen tudom elhelyezni, így önálló csoportként említem azokat a törekvéseket, melyek a saját hiedelemrendszer szerint felépített boldogsághoz vezető út újabb és újabb meghosszabbítását eredményezik. Hiszen, ha még nem vagyunk elég magasan a ranglétrán, nem elég nagy az otthonunk, vagy éppen nem jártuk be a világ minden szegleltét tovább menetelhetünk a fiatalon kitűzött céljaink felé, s a szembesülés a lehetőségeink végességével még várathat magára.

Az életközepi válsággal való megküzdés gyakran zsákutcákba vezet, ahol a rosszul megválasztott úton hiába keressük a megérkezés megnyugtató pillanatát, csak apró, csillogó ajándékokkal halmozzuk el önmagunkat, melyek elfedik, hogy téves úton járunk.

• Bagdy E. (2004). "Az emberélet útjának felén" : Az életközépi krízis: átélések, tévutak, kiutak. In Pető K. Életciklusok (pp. 31-48). Budapet: Animula Kiadó.
• Viorst, J. (2002). Szükséges veszteségeink. Budapest: Háttér Kiadó.